2020. október 28. szerdaSimon, Szimonetta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
gasparik.transindex.ro

...ÉS CIRKUSZT

Médiahajcihő: közszolgák plusz bársonyszékek

Gáspárik Attila utolsó frissítés: 15:40 GMT +2, 2005. május 19.

Van egypár zsíros, alattvalói páholy is – a főszerkesztői zsold sokszor üti a 40 millió lejt: és széles a klientúra.






Bemegy a cowboy a kocsmába: már áll a bál, szitává lőtt zongoristák, hátracsavart kezű táncoslányok. A nagy verekedésbe bekapcsolódik ő is, mire kiszúrják mind a két szemét. Megszólal: ez az, fiúk,


előbb a lámpát kell eloltani!

Azt hiszem, ennél plasztikusabban a romániai közszolgálati rádiós-tévés helyzetet még Troppauer Hümér sem tudná megfogalmazni. Minden adminisztráció, hatalom, melynek sajkája eddig a Dimbovica partján révbe ért, először kicsinálta a két említett közintézmény vezetését, majd csak utána vette le a kabátját és nézett bele a hűtőbe, hogy miből is lehet itt megélni.



Igen, jó is egy játék a média, különösen a tévé. Naná, hogy a közszolgálati, mert az nem kerül semmibe, a nép állja a cechet. Pár évszázada, a politikus – aki akkoriban egyet jelentett a hadvezérrel – meghalt a csata érdekében, egy darab földért, életét kockáztatta népéért. Mára egy politikus – aki a legkevésbé sem nevezhető (had)vezérnek –, meghal egy főműsoridős bejelentkezésért.

A közszolgálatinak mifelénk van egy óriási előnye. Az egyetlen országos fedettséggel rendelkező csatorna, illetve kanális (a kettőt mindig összekeverem). Na szóval, mindenütt fogható, mindenütt lehet nézni, mint mondottam, ingyen van. Sőt. Hármas finanszírozásból „tengeti napjait.” Ott a költségvetésből fizetett sugárzási díj, továbbá az én adóm, és ugyanakkor


reklámtevékenységet is folytat.

Most megint áll a bál, hogyaszongya több mint száz napja itt az új kormányzat, az új adminisztráció, és annak ellenére, hogy a tévé és rádió habosra „udvarolta” az új hatalom (egy részének) ülepét, továbbra sincs az élen változás.

Magyarán tartalmi, koncepcionális kérdésekről szó sincs, teljesítményről, európai identitást jelző trendekről, folyamatokról, a mozgáskorlátozottak, a romák esélyegyenlőségéről szóló műsorokról...

Egy frászt. Nagy Frászt. Van két bársonyszék, egypár zsíros, alattvalói páholy – a főszerkesztői zsold sokszor üti a 40 millió lejt, a rádiónál akad olyan, puszta érettségis munkatárs, aki hónap végén 30 milkóból cseresznyézik – és széles a klientúra, muszáj no, mert... dehát Kelet-Európában vagyunk.



Hogy csupán a szék a tét,

mi sem bizonyítja jobban, mint a monitorizálás. Minden felmérés azt tanúsítja, hogy a közhiedelemmel ellentétben, a választások előtt az ellenzék – a mai hatalom – parlamenti részarányánál jóval sűrűbben jelent meg a képernyőn, hallatta hangját a rádióban. A választások után viszont meg az az ember érzése, hogy egyesek alusznak a stúdióban.

Értékelhető tartalmi kifogás sem volt a két intézmény vezetője ellen, sőt még az is elmondható: két tisztességes menedzserről van szó. A rádiónál Dragos Săuleanu – mert róla van szó –, technológiailag felvirágoztatta az intézményt. A vidéki stúdiók – akárcsak a magánkézben levő helyi adók mintájára – vezetése alatt áttértek a korszerű, ultrarövid hullámon (FM) is sugárzó, sztereóban fogható rendszerre.


A tévétársaság elnöke,

Valentin Nicolau két stúdiót épített – erre 1968 óta nem volt példa. Végül mindkét intézmény állta a sarat a kereskedelmi médiával. Hogy az átlagnál jobban szerették Năstaset? Hmm! Ha nem így lett volna, akkor nem ők a vezetők...

Most menni fognak. S négy év múlva jön egy új garnitúra, akkor majd kezdődik minden elölről, hátulról, majd felülről, majd alulról... Mit lehessen tenni? – kérdi ilyenkor Bertus. Ez van, művejsz úr – mondja Bákó (a képen Bertus mellett; mindketten nagyadorjáni lakosok).

A sors iróniája, hogy a tévés Nicolaura még a decemberben bukott kormány orrolt meg egy Adrian Păunescuról szóló anyag miatt. A tévé éves jelentését a parlament szakbizottsága nem fogadta el. Ha a plénumban is ez történik, akkor ma nem kellene bizottságosdi bohóckodást játszani... de az új hatalom Pruteanuja (Kelemen Hunor kifejezése), Mona Muscă bosszúvágya, megalázási kényszere nyilvános kivégzést akart.



Ez zajlik most.

A remény is fogytán, hogy valaha érdemi vita kezdődjön arról, a mai kor információs forradalmában mit lehet, mit lehetne kezdeni azzal a szép, de sajna, egyenlőre tartalmatlan szóval, hogy közszolgálat.

Ha már említettem Kelemen Hunor nevét, el kell mondanom, széles e tájon ő az egyetlen a mostani döntéshozók közül, aki a problémákat intézményesen, törvénymódosítással akarja megoldani. Depolitizálni – mondja.

És akkor – mondom én – jönnek a pártkatonák helyett a nem kormányzati intézmények, civil szervezetek, amelyek mifelénk két nagy csata között mindig egy politikai alakulat holdudvarában szunyálnak, vagy éppen nincs véleményük (például lásd a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét, a MÚRÉ-t).

Tisztes dolog a képviselő úr kezdeményezése, csakhogy a 1992-ben elfogadott, a közszolgálati adók működését szabályozó törvény mára úgy rossz, ahogy van. Festhetjük a haját a klinikai halottnak, de attól még csak a lélegeztetőberendezés tartja életben. S a gép, amit a hatalom vezet, jó úgy, ahogy van, mert ha kenyér nincs – akkor legalább cirkuszt.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!