2020. október 28. szerdaSimon, Szimonetta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
gasparik.transindex.ro

VALAMIÉRT NAGYON

Húsz év múlva

Gáspárik Attila utolsó frissítés: 17:40 GMT +2, 2003. július 11.

Húsz évvel az érettségi után, elhízott, kopaszodó pasasok, fonnyadni (vagy éppen elfolyni) készülő asszonyok társaságában, kenyérgalacsinokkal futballozva az asztalon, múlatjuk az időt. Valamiért nagyon össze akartunk jönni,


a valamikori nagyváradi helyszínen, de már senki nem tudja, miért. Elsültek a régi történetek, több-kevesebb sikerrel, nagyjából felleltároztuk magunkat, hogy kik is voltunk és milyenné lettünk mi, akiket egy demográfiai véletlen, valamint az Idő és a Tér megmagyarázhatatlan szeszélye egymás mellé sorsolt két évtizede.

Persze ha ilyen tragikus volna, akkor felállnánk és hazamennének. De nem! Türelmesen méricskéljük az arcunkra száradt időt. Istenem, vajon én is ilyen öreg vagyok? Cakkos szélű, fekete-fehér fényképek kezdik meg keringésüket, az érettségizők mindenre elszánt mosolyával. A mosoly alatt rosszul szabott zakókon, félreálló vékony bőrnyakkendők, a mosoly felett, a lányok fején, tépett Kleopátra-frizura, vagy dauer oder ein bisien melírozás.

Kopaszodva, nadrágszíja fölött kidomborodó pálmafás ingben, az egykori nőbálvány, aki azóta elvált, DJ. Izomból nyomja a sok valamikori slágert, bizalmasan kacsintva. Te jó ég, ezek voltak a nagy szombatesti tombolások mákonyai? Limbó hintó, ami megelőzi az első villamost, miközben a szombat esti lány, Vásárhely felé félúton, ordítja, hogy a királyé nem lesz.

Persze, hogy nem lesz. Inkább kiáll minden sarokra és elhagyja a várost, mert nem fogadja magába. Edd a blúzt. Eszem. Rántott csirke. Lejárnak a gyerekek fényképei is. Szépek, nőnek, okosak, értelmesek, hasonlítanak, akad olyan is, amelyik már magyarul is tud. De azért jól érzem magam. Komolyan. Van ebben valami perverzió. Olyan erdélyies. A dicső múltról emlékezni leomlott falak és fényes, halottaknapi temető előtt, egy élő tévéközvetítésben. Siratni a Tündérkertet. Adni egy kis emlékplakettet, aztán jól berúgni. "Részegség előtt, józanság után, valami rejlik a szavak mélyén" írta volt Király László, azt is vagy húsz éve. Rejlik, rejlik.

Tizenhárman vagyunk. Páran azt üzenték, hogy nincs mit mondaniuk, páran valahol eltűntek különböző világvárosi repterek termináljaiban. Vagyunk itt tizenhárman! Valaki bedobja, a sarokban magukat szórakoztató tanárok felé mutatva, ha életünk végén visszakapnánk azt a sok fölösleges politikai gazdaságtannal, tudományos szocializmussal, kommunista párttörténelemmel, satöbbivel eltöltött órát, napot, mire használnánk? Jókat röhögünk. Nem a tanárokon. Magunkon.

"Én Csehszlovákiából elégtelent kaptam s Kelet-Németországból kellett javítanom…", "Akkor azt kellett tenniük és ők azt tették", "Kérdezzük meg őket, itt vannak". De senki nem mozdul. Fejlődnek, akarom mondani, változnak a dolgok. Volt hithű pionírvezetőnk, ma fontos minisztériumi alkalmazott, a munkahelyszervezésből bukott leányzó a világ egyik legnagyobb üzlethálózatának a humán igazgatója, az osztály első pénztárosa volt – de vagy tíz éve senki nem látta.

Időről-időre át kell válogatnunk az örök értékeket. Innen csak egy pillanat az a megállapítás, miszerint szar dolog lehet a feltámadás. Newton bejönne a tanterembe és egy hatodikos diák leiskolázná, és szegény Püthagorász… Na és a mieink? Adyt a katolikus egyház Váradon egy cikkéért feljelentette, és a költő kapott is pár nap elzárást. Ma igazán csodálkozna, hogy a valamikori Orsolya katolikus apácarend által működtetett zárda az ő nevét viseli… Talán nem is csodálkozna. Röhögne. Röhögne azon is, hogy a valamikori Pece-parti város Kálvária utcája Gheorghe Doja névre hallgat. És hallgat, mélyen a város vezetőivel együtt. Gheorghe Doja unokája vagyok, röhögné a mi Bandink s száguldana Csucsára, megnézni a Goga-kastélyt.

Eközben Tamási Áron azon gondolkodna, hogy Farkaslakán miért József Attiláról nevezték el az iskolát. Gaál Gábor is szentségelne, ha meglátná, hogy a valamikori házában internetkávézó működik. A valamikori romántanárnőm meg egyből öngyilkos lenne, ha megtudná, hogy Bukarestben dolgozom és a jelenlegi kenyérkereső nyelvem a román… tér vissza a gondolat a kenyérgalacsinos asztalra. Önfeledten verjük az asztalt a feltámadás különböző variánsaitól kipirulva.

A díszterem a képtelenségek és a száraz fehér hatására jótékonyan himbálózni kezd. Megszabadulva a valamikori pionír-, KISZ- meg még kitudja milyen gyűlések emlékeitől. Levetve magáról a Megéneklünk Romániát, az Abbát, a Pink Floydot, a Metropolt, Szakács Gyöngyi almazöld ruhájának, Babos Andi mosolyának emlékét. A Hold megunja nézni, küldi a Napot, a Nap meg minket. Indulunk. Kéne még vagy húsz év. Indulunk. Buli van, ordítja valaki, s már egy kis konyha melegében habzik a pezsgő. Ordít Eminem, s mindenki vele. Sose halunk meg – súgja Szükü a hangzavarba, benne vagyok, bólintok. Sose halok meg, mert akkor tudom, hogy biztos nem támadok fel, s ez azért bíztató.

Húsz év múlva ugyanitt, ha a gyerekem ráér elhozni és a járókeretem is befér az autójába – humorizálunk esetlenül, ki tudja hányadik elváláskor. Irány választott, illetve rámszabott városom. Falvak húznak el két oldalt. Egy helységtábla, rajta Gh. Doja, alatta Dózsa György. Most már biztos, hogy nem akarok feltámadni, de meghalni sem.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!