2020. október 28. szerdaSimon, Szimonetta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
gasparik.transindex.ro

SZITTYA KULTÚRA

Abcúg, Kányádi!

Gáspárik Attila utolsó frissítés: 17:14 GMT +2, 2008. november 4.

Levelet kaptam nemrég az ikertestvéremtől. Ő szintén Erdélyben lakik, de nem mondom meg, hol, mert féltem az esetleges romániai magyar „sosemlehettudnimitől”.



Na szóval, van neki egy tízéves fia, aki egy nagymúltú erdélyi skólában koptatja a padot. A minap abban az intézményben Kányádi Sándor szavalóversenyt szerveztek a pedagógusok, vagyis inkább a Tan Erők. Nosza, az unokaöcsém is bevetette magát a versmondási versenybe, s tisztes helytállása jutalom formájában gyümölcsözött. Igaz, ha jól meggondolom,

az ajándék az öcskös számára, inkább büntetés.

Az iskola ugyanis könyvvel honorálta a fáradozást, de Öcsinek az olvasás egyelőre az atyai fenyítés egyik formája... (Most mellőzzük a családi szennyes kiterítését.) Szép könyvek, jó könyvek: Gárdonyi, Durrell, Lázár Ervin és... na és itt jön az és, ami okul szolgál e szösszenethez. Volt ott egy lila füzet, melyen se kiadó, se nyomda, se évszám, se semmi. Alapszíne a lila.

Gondolom, a lila-fehér (Hajrá Újpest!) logika félrevezető lenne, Szinyei-Merse Pál sem ad támpontot, ha az Eltévedt Polgár (Október 23-i megemlékezés) című nagysütetűjét betűzi az embernek fia. A könyv szerzője: Szkíta János, címe: Ébredj, szittya!. Műfaját nehéz meghatározni. Leginkább a versekre hasonlít, de ezt kijelenteni sértené Petőfi, Ady, Kosztolányi kegyeletét. Inkább idézek:

Amputált hazámnak hóhér, gyilkos népe,
Szét esik magától, majd megszűnik léte,
Gyűlölet szikrázik szemünk legmélyéből,
Ellopott javaink birtokló gőgjétől.

(szószerinti idézet)

A család azóta nem kapcsolta be a tévét,

nem hallgatott rádiót, tanulják a szittya szavakat éjjel-nappal. Új identitása lett az életüknek. Remélik ugyanis, hogy egy közeli versmondóversenyen Kányádi-kötetet lehet majd nyerni, szittya versekkel. Most is csak azért szólított meg levelével, mert elakadtak egy versmondási problémában. Idéznék: Attikám, napok óta azon vitatkozunk, hogy a következő szakasz:

„Ameddig a Székelyföldön román szín árnyékban,
Felvidék magyarjai tót iskolában,
Délvidék népei szerb ágyúk zajában,
Hogy lenne szabadság apáink honában?”


szóval ennek a szakasznak végén, kell-e lábbal dobbantani, vagy elég-e, ha dacosan összevonjuk a szemöldökünket, netán ökölbe szorított kézzel a levegőbe boxoljunk? Bonyolult világban élünk, ki mer ma valami biztosat mondani? Lehet az az ikertestvére is. Írtam neki, hogy : Laji, csináljatok, amit akartok, ez a világ nem teljesítményorientált...

Érdekes lehet ma diáknak lenni, abban az iskolában, ahol egy olyan zseniális költő, mint Kányádi szavaira az idézett könyvet osztogatják jutalmul.

Szemébe néznék a Tan Erőnek,

lenne egy-két szerény, de határozott kérdésem. Persze még marad az a variáns is, hogy a Tan Erő bele se nézett a jutalomkönyvbe. Vajon melyik változat a megnyugtatóbb, ebben a felfordult pedagógus társadalomban? Öcsinek meg, ha találkozom vele, mit is mondjak? Menjen még szavalóversenyre?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!