2020. október 28. szerdaSimon, Szimonetta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
gasparik.transindex.ro

FILMNOVELLA

Szomorú Sándor vidám története

Gáspárik Attila utolsó frissítés: 22:46 GMT +2, 2003. július 30.

Szomorú Sándor egy db. erdélyi ember. Nagydarab ember. Kisebbségi sors barázdálta arca méltósággal áll szelet és kánikulát. Békés magányát a hegyek között, Korong községben tölti, a hagyományokkal eltelt transzilván tájon.


Földjét művelné és állatait gondozná, ha nem zargatnák folyton magyarországi tévék, rádiók, hagyományőrzők, szokásvadászok. De zargatják. Mert a mi Sándorunk pont olyan, mint az a székely, akit az Ortutay-Malonyai-féle Magyar nép története lefest.


Autentikus.

Többször le akarták váltani különféle hagyományőrzők, de sajnos a kép, ami az erdélyiekről kialakult, nem engedte. – Én nem csapom be a közönségem, nekik Merilin Monro Amerika, vodkaivó durva Iván, az orosz s Szomorú Sándor, Erdély, a hagyomány, a múlt s a tradíció – ordította a minap is a korongi kocsmában Pesty Péter magyar filmrendező egy csoport antropológusnak, akik javasolni merészelték, nézzen szét a szomszédos faluban is.

Eközben Szomorú a Pestytől kapott forgatókönyvet tanulta, Piroskával, az asszisztenssel. – Nem, nem, nem és nem – sikítja az újabb sikertelen próbálkozás láttán Piri. – Belenéz a kamerába, Sanyókám, mikor odáig ér, hogy akkor a románok felgyújtották a libalegelőt, értiiii, és akkor morzsolja el a könnyet a jobb szemén. Nem a balon, mert akkor kitakarja az arcát, beég a diafragma, hiteltelen lesz a kép. Magának magyarázzam, Sándor? Századik, vagy kétszázadik felvétele lesz? Tessék diszkréten csinálni, mert akkor van hitele, na!

Sándor tűrt, méltósággal, mert soha életében nem tudta senkinek azt mondani, hogy nem, s különben is egyedül nevelte két gyerekét, amióta az asszony elment egy török kamionsofőrrel. Most is a lurkók ott interneteztek a másik szobában. A sok kínlódás után Sándor beül a szaunába, mert az az igazság, hogy hősünk igen jól él a hagyományápolásból.


Pár éve kezdődött,

mikor Pesty fiatal volt és lelkes. Mint a szerelem első látásra. Pesty próbálkozott mással is, de mindenhol és mindenkiben Sándort kereste. Az operativitás kedvéért vett neki faxos telefont, forgatás előtt leküldte a szöveget, s mire megérkezett, hősünk már fújta, mintha az anyatejjel tanulta volna. Rég volt. Eljátszotta már a rőzsehordót, a patkolókovácsot, a fazekast, a fuvarost… Sikerei ellenére hősünk nem volt boldog. Valami egyfolytában hiányzott neki. Pedig volt szauna, borospince, úszómedence is a házában.

Ezen az éjszakán sem tudott aludni, feszült volt. Bekapcsolta a tévét, elkezdte nézegetni az akváriumot, amitől mindig megnyugodva aludt el, de ma ez sem ment. „Kapd be a sárgát, te hülye kék!” ordította el magát, hogy még ő is megijedt. Később budapesti képeslapokat nézegetett. Régóta érdekelte az a város. Meg akarta érteni, hogy miért mindig ide jönnek hagyományért, mi lehet OTT.

Sándor soha nem járt a falun kívül. Nézte a régi képeslapokat, a Halászbástyát, és nem értette, ha a halászoké, akkor hol vannak a csónakok, és hol veszett el a hagyomány, amit egyfolytában rajta keresnek. Előkotorta az asszony után maradt lakk táskát. Rajta a Parlament. Nézegette. Nőtt benne a feszültség. Pestyt is hazahozták, részegen hortyogott az olasz bőrgarnitúrán. Néha felordított. Édes Erdély, porlik mint a szikla, ki tette ezt? Piroska éppen összecsúszott a mikrofonossal. Csak a sofőr volt ébren, készült Pestre a vágatlan nyersanyaggal.


Szomorú székelyruhát öltött,

megcsókolta alvó gyerekeit, magához vette digitális kameráját, párezer forintot, néhányszáz eurót és rászólt a sofőrre: veled megyek. Sofőr Béla utálta a főnökét, tudta és előre élvezte, hogy reggel botrány lesz. Béla kicsit káromkodik, mert ki kell pakolnia egy zsák krumplit. Autókerék kipörög, Szomorú Sándor negyvennyolc évesen először elhagyja a falut.

Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad, a határ. Béla szeme sarkából figyeli a rezzenéstelen arcú Sándort. Provokálja, de semmi. Pestre érnek, mikor megszólal: – Na Sándorom, itten lennénk! Főszereplőnk egyre bizonytalanabb.
– Hova hoztál? – szűkül Sándor szeme.
– Hogyhogy hova? Pestre!
Hősünk a feliratokat betűzi, de nem ért semmit.

– Az ántit Pest, sze hol egy magyar felirat, vagy én nem tudtam eddig olvasni?
– Na most már elég, egy zsák krumplit ott kellett hagynom miattad, s még Te hágsz az erdő felől, büdös oláh paraszt! Mert a székely nem magyar, mindig elárultatok bennünket! Egy-két pofon s már repül is Sándor az autóból kifele, egy székely szarta a magyart! ordítás kíséretében fenékkel landolva a székesfőváros aszfaltján.

Két-három bizonytalankodó járókelői kérdés után, hetven százalékban meggyőződve afelől, valóban Budapesten jár, elindul hagyományokat keresni. Több békásmegyeri panelben felszólítja a lakókat, táncoljanak, énekeljenek, mutassák meg az ünnepi ruhát. A fogadtatás vegyes, mert nem előre megbeszélt jelenetekről lenne szó. Többen felismerni vélik a tévé kandikamera műsorvezetőjét. Az eredmény szánalmas. Azon kívül, hogy meghallgat egy-két Zámbó Jimmy és Deep Forest-slágert, nem sokat tud meg.


A belvárosban próbálkozik a perui zenészekkel,

boldogan fizetve párezer forintot a felvételért. Ez az! Az erdélyi autentikus népművészetet áruló kínai kislány kicsit elbizonytalanítja. Elindul a Pasarétre, ahol éjszakára szeretné meghúzni magát egy unokatestvérénél. Együtt gyerekeskedtek és mikor hazalátogatott, mindig hívta magához Sándort. Hatalmas villa, ahol még a kapufélfa is beszél, mielőtt kinyílik. József, az unokatestvér kissé zavart, mert nem számított vendégre, és egyáltalán: csak ma nem alkalmas. Pár percig azért beszélgetnek az alagsori pincében, ahol egy hatalmas műhelyben legalább ötvenen korongoznak, pingálnak autentikus erdélyi tányérokat.

– Sefu, am pictat bine?
– Da, da, acuma am treaba - hessengeti el Józsi az egyik alkalmatlankodó munkást.
– Beteg gyereke kezelésére gyűjt, megszántam – magyarázkodik. – Ha akarod, itt te is dolgozhatsz s akkor lenne valami szállás is… Sándor végignéz a műhelyen, afrikai, indiai származásúak, megszállottan dolgoznak. Egy sarokban hatalmas tulipános vázák, Transivania, Dracula feliratokkal. Sándor nem szól, némán elindul kifele. József kitör.

– Jaj de finnyásak vagyunk! Persze könnyű a tévében sírni és várni a sült mannát, de a lelkiismeretet ébren tartani, az nektek semmi, mert ha mi nem tennénk, akkor ti ott már rég... Hogy mi lenne rég, nem tudjuk meg soha, mert Sándor közben kiért az utcára. Elcsigázottan kerül be az Erdélyi fatányéroshoz címzett vendéglőbe, de nem boldogul a kalocsai népviseletbe öltözött felszolgáló hozta étlappal: erdélyi saslik avokádó-salátával, csángó kordon bleu, gyergyói pizza. Elviselhetetlen feszültséget. Ekkor a szintetizátoros is rákezdi.

– Most pedig szóljon a fenyvesek suhogásából, a borvíz csobogásából, a legelők suhanásából, a lépesméz édességéből összerakott dal Erdélyből. Kicsiny falum ott születtem én…


Sándor lassan feláll

és elindul az emelvény felé. Mindenki megdermed, a szintetizátoros rémülten hátrál. Hősünk belekezd a Nekünk a legszebbik estét fekete gyászra festették dalra. S dal nótátt követ, a hangulat emelkedik, tanú rá a magyar közszolgálati tévé jeles producere és aligazgatója, aki be is hívja másnapra Sándort egy hagyományőrző műsorba.

Az éjszakát Szomorú erdélyi kőművesek társaságában tölti a Moszkva téri parkban. Reggel érte jön a szolgálati autó. A stúdióban nem sokat teketóriáznak vele. Egy agyontetovált testékszeres fiú (vagy lány, így reggel nem lehet pontosan eldönteni), beállítja Sándort egy virágzó műcseresznyefa alá. Itt kellene főhősünknek fonni s közben énekelni. Elkezdik gyakoroltatni, miközben a stáb egy kazettát néz, ami most jött Erdélyből. A felvételen Pesty hatalmas bajusszal, népviseletben magyarázza, hogyan égették fel a románok a libalegelőt.

– Na ekkor jönne a mi Sándorunk a dallal, tessék összeállni. Főszereplőnknek egy hang sem jön ki a torkán, próbálkozik pedig, de nem megy, az Istennek sem megy.
– Ezt nem lehet a magyar adófizető pénzéből művelni! Büdös paraszt! Hívjátok Dénest az operából.


S ekkor Szomorú:

– Amikor virágzik a cseresznye, tavasz van, és akkor szántunk, és a férfiak soha nem is fonnak és különben is... itt tanulmány-idézetek következnek, amelyek a magyar paraszti világ fejlődését taglalják antropo-szociális kontextusban. A Mindentudás egyetemét megszégyenítő eszmefuttatásnak tanúja volt a tévé kuratóriuma is. Titokban éppen átvilágították a társaság működését. Sándor a hetedik mennyországban: végre beolvasott minden megaláztatásáért. Öröme nem tart sokáig, a kuratórium hívatja. Minden kommentár nélkül kinevezik a magyar közszolgálati televízió elnökévé. Piárosok lepik el a terepet. Új ruha, új irodabútor. Kattognak a fényképezőgépek, írják a cévéjét.

– Ez az – mondja az egyik – Ez jó lesz: a nép egyszerű gyermeke, ilyen még úgy sem volt!
Esti híradó bemondónője már be is jelenti az új vezetőt. Sándor íróasztala mögött feszeng, egy festményen szép magyar táj, előtte kopjafának kifaragott ceruzák, kis korongi mütyürök.

– Én csak gondoltam énekelek egyet... De máris a pulóveres politológust látjuk meghívottként a stúdióban, aki magyarázza a mondatot: – Ez egy kicsit vészjósló, kimért, benne van a szigorú miheztartás. Mert tudjuk, ahol az ének ott a kotta, ahol a kotta, ott az ütem, és ütemtartáshoz pálca kell. Rend lesz itt az biztos.

A híreket a korongi kocsmában is figyelik, Pesty nagyon élvezi a látottakat. Fizet egy féldecit a helyi rendőrnek és arról érdeklődik, hogyan lehet román állampolgárságot kérni. Eközben Sándort látjuk ahogy némán írja alá a papírokat.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!